Nagy B. István életrajza dióhéjban

Nagy B. Islván 1933-ban született Szilvásváradon, 2006. augusztus 22-én hunyt el Budapesten.

Az Iparművészeti és a Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait, mesterei voltak Ferenczy Noémi, Szőnyi István és Bemáth Aurél.

1983-ban Munkácsy díjat kapott.

Részletek Nagy B. István önéletrajzi írásaiból

Szerkesztette: Bakonyvári M. Ágnes

Nagy B. Istvánnak 1970-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, majd az egri Rudnay Teremben, illetve 1971-ben a budapesti Műcsarnokban rendezett kiállításához készült katalógusokban megjelent önéletrajzi írásaiból.

Egyszer kisgyerekkoromban kukoricaszemeket dobáltam a levegőbe, hogy az ég kék háttere előtt gyönyörködhessem a szép sárga szemekben. Évtizedekkel később megtudtam, hogy ez a művelet a színek viszonyának, valamint a tárgy és a háttér problematikájának a tanulmányozása volt.

… 5 éves koromtól az iskola kapujáig …

szinte tombolt bennem a színek, formák, karakterek és mozgások élvezete.

Ekkor még természetes volt, hogy mindenből rajz legyen, ami a fantáziámhoz érkezett.

Szándékosan nem azt írom, hogy mindent „lerajzoltam”, mert ez valami szenvedélymentes művelet és ugyanakkor a kitűzött céllal adekvát eredményt sejtet. Nekem pedig naponként élményem volt a kudarc, az alulmaradás és a bömbölve újrakezdés. – Ez az élmény egyébként állandósult, csak a bömbölést váltotta fel a belenyugvó felismerése annak, hogy a művészetben a jó cél többnyire elszökik az eredmény elől.

Kukoricadobálós korszakomban mindenből rajz lett, … míg az iskolában meg nem kaptam az első elmarasztaló kritikát. Ez évekre legátolt.

Alsó-, közép- és felsőfokú oktatás következett. Csak nem 20 éven át nálam illetékesebbek adták ki és kérték számon tennivalóimat. A nagy történelmi események átélése és a serdülőkor a maga csodákra nyíló ablakaival a tanulóévek fakó címkéjét kapta hivatalos minősítésül. Mégis ebben az eredménytelennek tűnő időszakban érlelődött bennem hivatássá a hajlam, ez alatt tisztázódtak etikai vonatkozásai.

…diákkoromban már eldöntöttem a pályámat, mégis nagyon lassan értem festővé. Ifjúságomat jócskán igénybe vette az, hogy mindenféle hatás iránt nagyon fogékony voltam. Csak felnőtt éveim termelték ki azt a konokságot, ami a művésszé váláshoz nélkülözhetetlen.

Korábbi munkamódszeremet …úgy ítélem, hogy festészeti értékek rovására túlterheltem bizonyos moralizáló tartalmakkal. Képeim jó része olyan vállalkozás áldozata lett, ami csupán fiatalos jó szándékkal és vakmerőséggel menthető. Egyfajta el-nem-zárkózás volt ez olyan kérdések elől, amik a társadalom etikai előbbre jutásában fontosak, amiket tanulóéveim környezete, az iskola és a szülői ház szüntelenül élesen felvetettek.

A festészet sok útja közül azt választottam, amelyen úgy érzem, emberközelben maradhatok.

Kutatom, és szeretném képekben kifejezni az ember sokféle minőségét és határait: a fölülmaradó vagy erkölcsileg győztes embert és a nem-embert, az anakronisztikus és a korszerű embert, a megalázottat és a megbecsülendőt.

Ez az elkötelezettség sok tévedésbe belevitt, de még többtől megóvott, jóllehet pályám elején egy pár célt tévesztő, túlmoralizált kép indítéka lett, …amelyek etikai motivációja talán túlmegy festői értékein (Város, Apáink, Zsámbéki ablak), de ezeket már szeretem és vállalom, mert önálló utam első állomásai.

Úgynevezett tájképeim is az ember környezetének a felidézései, olykor múlt vagy jövőbeli környezetéé. Tartalmi oldalról közelítve eltűnik a formai háttér konkrét és absztrakt ábrázolás között, szerényen hasonulva századunk agyműködéséhez, amelyben matematikai műveletek gazdasági terveket, pályamódosításokat vagy hidakat fednek.

Az önbemutatáshoz tartozik még, hogy szakmai tekintetben különös érdeklődés fűz a térnek elsősorban az ábrázolt tárgy és háttér viszonyában megjelenő problémájához.

A háttér egy hétköznapi tárgy jelentéktelen mögöttes környezetétől kezdve a világűr valamely „darabjáig” festői programom egyik főszereplője.

Minden művészi tevékenység vérszegény marad, ha az ember csak általánosan jót akar benne, anélkül, hogy az adott művészeti ág valamilyen alapproblémájához kötődne. Nálam ez az alapprobléma a tér. Ezt kutatom, jóllehet képeim mondanivalója nem maga a kutatás, ahogy távoli nagy mesterem, Rembrandt képei is emberi sorsokról szólnak így vagy úgy, de a rembrandti fényprobléma közegében élnek. Nálam a tárgy és háttér viszonya, az összesimulás és elkülönülés mikéntjei, a szűk és tág tér éreztetése, meg a térben elvégzett mozgás adják a festői alapkérdést. Ehhez van szükségem a különleges faktúrákra, amelyek az elkülönülés, illetve az összeolvadás skáláját gazdagítják.

Egy-egy problémakör kívánja a sorozatokat. Így keletkezett a Zsámbék-sorozat és a fejek sorozata.

Serkentő és gátló tényezők sokaságán keresztül jutottam el én is oda – mint a kollégáim legtöbbje, - hogy képeimen olykor egymást segítve találkoznak a külső hatások a festés spontán örömével. Mert ha röviden kellene válaszolnom arra, hogy mit keresek a festészetben, azt felelném, hogy ezt a találkozást. A szűk és tág környezet, a társadalom és a festészet aktív mozgásában megtalálni és felnőttesen kiválasztani azt, amire a művész mindig kissé gyermeki élvezetével, spontán örömével tudok reagálni. Bármelyik elem hiánya: akár a felnőtté, akár a gyermekié – hiányossá teszi a művet.

Maguk a képek persze csak úgy aránylanak az alapproblémához, mint a gomba kalapja az őt kitermelő micéliumhoz, egyedi jelentésük is van, és talán ez a fontosabb. Választott utamat nem érzem kizárólagosnak, sőt nagy élvezettel és tisztelettel adózom a velem ellentétes törekvéseknek is. Nem hiszek az egyedül üdvözítő művészetekben. Az emberiség kulturális kiszolgálása nagy dolog, és még a részleges üdvözülésekhez is művészetek sokasága kell. A művészet a maga sokféleségének az együttesében hatékony és igaz. Ezen belül azonban úgy érzem, hogy az analízis nagy műve befejezéséhez közeledik és idővel a korszerűség vándorzászlója a szintézisre törekvő művészeté lesz.

…keresem az útját a tudattalanban feszülő képformáló erők felszabadításának és a tartalmi szándékkal való szintézisének, akár ünnepelt hagyományok vagy jelenkori divatnormák rovására is. Ezt a magatartást a konformizmus vagy avantgárd ellentétpárjába nem tudom beleerőltetni. Ilyesféle magatartás a stílusokat tető alá hozó, mozgalom-jellegű művészi tevékenységek mellett minden korban találok. Festőelődeim és rokonaim szenvedélyes újkeresése idegen a konformizmustól, ugyanakkor némelyik deklarálható forradalmi stílus kényszerű egyoldalúságát sem tudják vállalni – olykor valódi korszerűségében is kételkednek.

Jelenlegi szakmai felkészültségem nem annyira oktatás, hanem inkább küzdelmes okulások eredménye.

1951-től az Iparművészeti, majd Képzőművészeti Főiskolán tanultam tovább – rosszul. …Ferenczy Noémi és Szőnyi István hol reményt, hol aggodalmat keltő növendéke voltam…

Éppen azokban az években nem volt elég érzékem a művészet megtanítható oldalához. Mindebből nem következik az, hogy ne emlékeznék hálával és szeretettel mestereimre (Ferenczy Noémire és Szőnyi Istvánra), akik nem azonosítottak pillanatnyi teljesítményeimmel.

Azelőtt Sárospatakon jódiák, kezdetben pedig Szilvásváradon a kedvesen bogaras, jószívű Nagy doktor úr kisfia voltam. Mindezek előfeltételeként megszülettem 1933-ban ugyanott.